Történet

koharine_szabo_eva

Koháriné Szabó Éva vagyok, 39 éves, jelenleg a SOTE 1 nőgyógyászati és szülészeti klinika lakója.

2017.06.08. Ma vagyok 28 hetes terhes. 29 hete a világ legboldogabb embere, 29 hete tele aggódással, félelemmel, féltéssel. 29 hete még meg sem fordult a fejembe, hogy valaha én újra állapotos leszek, hogy a 9 éves lányomnak testvére születik. 

Egy véletlen, egy “baleset”, nem tervezett terhesség, amit én hetekig cisztának szerettem volna képzelni. 

2017. 01.05. 7 hetes embrió, szívecskéje gyönyörű szépen, ütemesen dobog. Bennem, az én méhemben. Bőgtem, pillanatok alatt cikáztak át az agyamban a gondolatok, öreg vagyok, én erre nem készültem fel, mit szól a férjem, a családom, én mit akarok…. természetesen megtartani a babát. És mi van, ha baj lesz, ha ugyan az történik, ami eddig, ha nem tudom kihordani, ha idő előtt megszületik? Van egy 9 éves lányom, nem hagyhatom hónapokig magára, a férjemnek szinte felnőtt gyerekei vannak, ők mit szólnak…. Féltem, örültem, rettegtem, boldog voltam, nem tudtam felfogni. Ezek az érzések  ott cikáztak a fejemben, miközben hallgattam az orvost: az embrió 7 hetesnek megfelelő méretű, ritmusosan ver a szíve, szépen megtapadt… A következő gondolatom, már a múltban járt.

2006. novembere, a világ legszebb, legboldogabb, legfelszabadultabb 22 hete után, teljesen váratlanul, de nem minden előjel nélkül, megszületett az én két kisfiam. Nagyon aprók voltak, két meseszép kisfiú, Balázs és Ákos. Pár percet voltak köztünk…

pixlr_201705301132284192007. december 21.-én született az én gyönyörű kislányom, a 28. héten, 1180 g-mal. 

Abban a pillanatban, mikor kiderült, hogy terhes vagyok, tudtam, ezt újra nem bírom ki. De mi van, ha most más lesz, ha most minden tökéletes, ha közben annyit fejlődött az orvostudomány…. Ez a baba jönni akart. Muszáj megpróbálnom, ez nem kétséges. 

Csomó recepttel a kezemben, fejemben a kavargó gondolatokkal léptem ki a rendelőből és hívtam fel a férjemet. Ő sejtette, ő érezte, ő látta a testemen a változást, ő őszintén tudott örülni abban a pillanatban. Az ő gondolatain nem futott át abban a pillanatban a múlt. Pedig végigjárta, együtt tettük meg a nagyon kemény és nehéz utat. Ő is akarta, tudtam, hogy nem vagyok egyedül, bárhogy is alakuljanak a következő hetek és hónapok.

Úgy éreztem nincs hova titkolózni, joga van tudni az idős nagyszülőknek, közeli családtagoknak a baba hírét. Volt, aki felhőtlenül örült, volt, aki engem féltett, volt, aki Sára lányomat és volt, aki nagyon le szeretett volna beszélni a babáról. A mai nap ő az egyik legnagyobb támaszom. Féltett, sajnált, óvott…talán ő látta a legtisztábban a jövőt. Érezte? Nem tudom, de mellettem van. 

Gyönyörű, boldog, izgatott hetek következtek. Az álomkór elmúlta után tele voltam energiával, az előző terhességek alatt tapasztalt rosszulléteknek nyoma sem volt. Nagyon bizakodó voltam, ez most tényleg más. 

Elmondtuk Sárának a hírt, a kistesó érkezését. A boldogságtól a föld felett repkedett. Kértem, ne mondja el senkinek, és felkészítettem a legrosszabbra. Úgy éreztem elég nagy ahhoz, hogy megismerje a saját és nagyon picin született testvérei történetét.

11 évvel ezelőtt, június 23-án házasodtunk össze a férjemmel. Én napokkal előtte már éreztem, hogy valami történt, valami megváltozott a testemben, a testemmel. Az esküvőnk napján voltam 4 hetes terhes, már nem jött meg aznap a menzeszem. A meseszép esküvőt az éjszakai hányingeres rosszullétem árnyékolta be picit. Másnap csináltam egy tesztet, ami határozottan pozitív volt. Rá pár napra már UH vizsgálaton voltam, ahol egy kis maszatka látszott a képen. Abban az időben Stockholmban laktunk, az esküvőt követő pár nap múlva utaztunk is vissza. Boldogok voltunk, friss házasok, babával a pocakomban. Számolgattam a napokat, heteket, kerestünk egy orvost. Elmentünk UH vizsgálatra, a kedves, idős doktor úr percekig csak hümmögött meg hallgatott és egy kicsit hápogott is talán. Nekem a percek óráknak tűntek attól rettegve, hogy valami borzasztó hírrel áll elő. Végül jött a diagnózis: ketten vannak, két, gyönyörű, egészséges szív dobog. Eszméleten boldogság öntött el, semmi, de semmi rosszra nem tudtam gondolni. Pár napja férjhez mentem, terhes vagyok és ráadásul egyszerre két babám lesz!!! 

Az első 12 hét teljesen normálisan zajlott: kívántam ezt, azt, émelyegtem sokat, időnként hánytam, mint egy szófogadó kismama. A pocakom rohamosan nőtt, nem sajnáltam a babáktól a finom falatokat. Az első trimeszter végére majd kicsattantam, kerekedtem, piszkosul jól voltam. Sokat sétáltam a kutyával, nézegettem a baba holmikat, tervezgettük a haza költözést. Jártam terhesgondozásra, becsomagoltam a fél házat… 16 hetesen éreztem, hogy valami nincs rendben. Túl sokat keményedett a hasam, nem volt ugyan fájdalmas, de meg kellett állnom, várni kellett, hogy elmúljon. Jöttek a görcsök, egyre többször, egyre gyakrabban. Én pedig jártam az orvos nyakára, ez nem jó, erre kéne valami. Otthon biztos nem hagyják. Az orvos legyintett, egyek halat. Halat??? Legalább magnéziumot? Vagy valamit. Teltek a hetek, csomagoltam, megmozdultak a babák, de éreztem, hogy nem jó. Előrébb hoztuk a haza utat. Két hét, csak ennyi lett volna vissza, hogy biztonságban legyek, legyünk. 2 hét választott el a hazai, úgy gondolom a nagyon jól működő és korszerű terhesgondozástól.

Még csak 22 hetes terhes voltam. Épp egy picit túl a felén. Hatalmas, gömbölyödő pocakkal, két babával. Egy éjszaka kezdődött, sötét, hideg október volt. Éreztem, hogy nagy a baj… mentő vitt a kórházba, már nem volt visszaút. Napokig küzdöttek értem, a terhességemért. Mindent megtettek, amit lehetett. Késő volt. Pár héttel előtte még nem lett volna késő. Megszülettek, meghaltak. Gyönyörű babák voltak, két kisfiú. Az egyik tiszta apja, barna pihés, a másik szőke. Apró angyalkák. Képüket jól elrejtve a szívünkben, albumban a mai napig őrizzük.

Hónapokig hibáztattam magam, hogy mi lett volna ha…. senki nem tudja. Ha itthon vagyok, ha nem pakolok, ha megállok, ha pihenek,ha….rengeteg ha. Eltelt fél év, fél év tele fájdalommal, rengeteg változással. 

Haza költöztünk, lefoglalt a költözés, a munka keresés. Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoljak a babákra. 

Eltelt fél év és terhes lettem. Boldog voltam, nem féltem. Nem gondoltam arra, hogy ismét, ugyan az megtörténhet. Hittem, hogy most minden renden lesz. Jó kezekben vagyunk, itthon vagyunk, jó orvosom van. Nincsenek nyelvi korlátok, csak egy baba szíve dobog a méhemben. Arra gondoltam, sok volt a szervezetemnek a két magzat, az egy teljesen más állapot, új helyzet.

Nem volt szép és jó az első 12 hét. Görcsöltem, hánytam, émelyegtem, túléltem. Boldog voltam. Tervezgettünk, nagyon kislányt akartunk. Talán tudat alatt, a kislány más lesz, nem lehet baj. 

És eljött a 16. hét a görcsökkel együtt. Hideg zuhany, mint egy rossz álom, ugyan azok az érzések, összehúzódások, görcsök, mint pont egy évvel azelőtt. Nem rettegtem, rögtön kórházba fektettek, jó helyen vagyok, nyugtattam magam naponta. A rossz hírek pár napra rá jöttek csak igazán: totál placenta previa, vagyis a méhlepény teljes rajta fekszik a méhszájon. Az uh-ot végző orvos egyenesen megmondta: bármikor leválhat, elvérezhetek, rámehetünk én és a baba is. Elég egy nagyobb görcs, picit megnyílik a méhszáj és vége. Leválik a placenta. Görcsből pedig jutott elég. Elkezdődött a rémálom, harc a saját és a baba életéért.

Szigorú fekvés, hol otthon, hol a kórházban. Bevallom, a kórházban sokkal nyugodtabb voltam, mint otthon. Ki tudja eldönteni melyik az az összehúzódás, görcs, ami megnyitja a méhszájat, leválik a placenta és ott vérzek el. 

Végre elérkezett a 20. hét és nem számítottam többet kis terhesnek. Elérkezett az idő, jöhettek a gyógyszerek, amik a magnézium mellett csökkentik a görcsöket. 24 hetesen megkaptam az első tüdőérlelőt, ami segít a baba életben maradására, ha nagyon hamar érkezik. Reménykedtünk természetesen, hogy erre nem kerül sor. Még 24 hetesen elkezdtem vérezgetni, a reményeim kezdtek kicsit alábbhagyni. Mentő hozott át a SOTE 1-re, a Baross utcába. A kórházba, ahol nekem és a kislányomnak a legtöbb esélye van az életben maradására. 

Abba a kórházba, ahol ma is fekszem, ahol 28 hetesen épp ma is görcsölök. Abba a kórházba, ahol megmentették a kislányom életét, aki csupán 1 kilóval a 28. hétre született, mert levált a placenta. Bekövetkezett a legrosszabb. A 28. hétig sikerült leállítani a görcsöket. 

A hihetetlen gyors és hatalmas orvosi tudásnak köszönhetően a placenta leválást követve perceken belül megszületett Sára császármetszéssel. Én sok vért vesztettem, de jól voltam. Onnantól kezdve semmi más nem érdekelt és számított, csak a kislányom. Nem fájt semmi, nem éreztem a vágás helyét, mennem kellett. Menni, naponta kétszer az NIC-re, ahol a lányom feküdt. Nagyon pici volt, de gyönyörű. Sára Napsugár, mert megérdemelte ezt a nevet. Küzdött, élni akart. Nagyon gyorsan összeszedte magát, lekerült a gépekről, önállóan vette a levegőt. Én pedig 2 óránként fejtem és fejtem, hogy rengeteg tejet tudjak biztosítani neki. Mást nem tehettem. 6 hosszú hétig álltam naponta az inkubátor előtt mire a kezembe foghattam. 8 küzdelmes hét után egészségesen hagytuk el a kórházat. 

Az életünk a SOTE klinika dolgozóin múlott. A mai napig hálás vagyok, hogy megmentettek engem és a Napsugaram.

Ma, 29 hetesen, ugyan abban a szobában fekszem, ahol 10 éve. Ma egy kisfiú van a pocakomban, aki engem választott.

Ma ugyan úgy megtesznek értem, értünk mindent, mint 10 éve. 

Ma lassan 10 hete fekszem itt. Vannak jó napok, vannak rosszabbak. Van, hogy napokig nem görcsölök, aztán rengeteget. Ma sem tudom eldönteni melyik az az összehúzódás, görcs, ami már a határon túl van. Jobb napokon tovább tűrök, de van, amikor pár összehúzódás után magamba zuhanok, a legrosszabbra gondolok. Olyankor szólok a nővéreknek, hívom az orvosomat. Szerencsére a vizsgálat után óriási kő esik le a szívemről: a méhszáj állapota változatlan, zárt és jól tart. Egy-egy infúziói a szülőszobán ilyenkor nagyon jól esik, megnyugszom, ellazulok, feltöltődök. 

Vannak hetek, mikor úgy érzem: nem megy tovább, feladom, nem tudok többet feküdni. Ilyenkor jön az orvosom, a világ legtündéribb doki nénije, és azt mondja, hogy hős vagyok. A hősök soha nem adják fel, kitartok.

A napi vizitek a fénypontok, ha jól vagyok, mosolygok, ha rosszul érzem, magam panaszkodom. 

A nővérek nagyon kedvesek, mindig segítenek. Szakmailag maximálisan felkészültek, a rengeteg napi teendőjük mellett jut idejük a lelkünk ápolására is. Ez számomra rengeteget jelent, megnyugtat, vígasztal, mert a legrosszabb a bizonytalanság, hogy hol az a bizonyos határ, ahonnan már nincs visszaút. Ez a baba már életben marad. De most már sokkal nagyobb a tét, mint pár hete. Életben marad, de hogy. Egészséges lesz? Lesz még egyszer akkora szerencsénk, mint 10 éve? Senki nem tudja a választ. Én azt tudom, hogy mindent megteszek. Ha úgy érzem, baj van, szólok. Szólok hogy ne kelljen hetekig az inkubátor felett állnom, a könnyeimet nyelve, a fejőt csattogtatva abba reménykedni, hogy egészséges le. 

Minden áldott nap megbeszélem pici babával, Somával, hogy nagyon sokáig bent kell maradnia, én kitartóan fekszem, ő pedig marad. 

Görcsök vannak, egyre több, de kitartok. Kitartok, mert nem hagyhatom cserben a még meg nem született fiamat, Sára lányomat, aki nagyon várja a testvérét. A férjemet, aki mindent megtesz, támogat, apa és anya egyben, dolgozik, süt, főz, rohan hozzám, hozzánk. 

Az igazi hősök a családom. A 9 éves lányom, aki nagylány lett, csodásan teljesít az iskolában, segít otthon apának. Aki felfogja, hogy anya fekszik, a kórházban fekszik, hogy sok, sok hét múlva egészséges testvére szülessen.

Az igazi hős a férjem, aki a munkája mellett megtanult a gluténérzékeny lányának, feleségének kenyeret sütni. Aki profin takarít, mos, vasal. Tanul Sárával, sétál a kutyával. Aki rájött arra, hogy a hajfonás sokkal nehezebb művelet, mint a kenyérsütés. Aki túrógombócát a legtöbb tapasztalt, profi háziasszony megirigyelheti.

Nagyon sok embernek tartozom köszönettel, de úgy gondolom, bízom benne, hogy még sok hetem van, itt az ágyban fekve, Somával a pocakomba, hogy ezt megtegyem.

Remélem a siker történetünk pár hét múlva folytatódik és igazi happy enddel végződik.

Még pár hét kitartást, türelmet kérek a családomtól, magamtól.

Tudom, hogy a klinika dolgozói biztosítják számomra ezeket a heteket, hogy a történet tovább folytatódjon.

 

Kérjük adományozzon Ön is telefonhívással vagy SMS küldésével 250 Ft-ot, és támogassa az Alapítvány munkáját.
SMS adományozás esetén az adományozók kapnak egy standard válaszüzenetet, mely a így néz ki:
“A Korszerű Szülészetért és Nőgyógyászatért Alapítvány köszöni adományát. Programjukról tájékozódhat a www.adhatvonal.hu
oldalon.”
Az adományozás menete:
Telefonhívás esetén: először hívja a 13600 telefonszámot, majd kérjük üsse be a 15 kódot.
SMS: 15 ( szöveghez)……. és küldje el üzenetét a 13600 telefonszámra.
Hírességek videós felhívása (Fábián Juli, Mahó Andrea, Árpa Attila, Edvin Marton, Mohamed Fatima, Bebe, Tápai Szabina, Kucsera Gábor és Bárány Anna közreműködésével): https://www.youtube.com/watch?v=rq8NQFq35EI
Korszerű Szülészetért és Nőgyógyászatért Alapítvány
1088 Budapest, Baross u.27
Adószáma: 18196762-1-42
Bankszámlaszám: Magnet Bank 16200106-11575698
Bankszámlaszám: OTP 11708001-20557841
Bővebb információk: www.anokert.hu

  • Már egyetlen hívásával támogathatja A korszerű szülészetért és nőgyógyászatért Alapítványt
    • Már egyetlen hívásával támogathatja A korszerű szülészetért és nőgyógyászatért Alapítványt

    • Watch Video