Sielés

sieleskep

 

Istenem… Aki véletlenül beleolvas – ismeretlenül – ebbe a blogba az azt fogja képzelni, hogy egy végtelenül lusta lény írja. És tényleg! Nincs mentségem. Az életem eddigi 44 éve alatt aerobicoztam otthon és teremben, step aerobicoztam, thaichi-ztam, korcsolyáztam, kondiztam személyi edzővel és nélküle és síeltem is. Jelzem a felsorolásban az egyszerottvoltaméssohatöbbet sportok is szerepelnek.

Igen, ilyen például a havas lejtőkön két léccel és két bottal való siklás (egyeseknek síelés). Engem zavart mindkettő, de erről később.

Életem egyetlen ilyetén kültéri elfoglaltsága Franciarországhoz és II. Férjemhez I. Temesvári Péterhez köt. Ő valamilyen oknál fogva, kapcsolatunk egy bizonyos időszakában meg volt győződve arról, hogy én meg a téli sportok nem külön bolygóról származunk (azóta belátta, hogy ebben is tévedett). Lelkesen járta velem a kölcsönzőket, a sportboltokat, hogy teljes legyen a felszerelés.

Az utazáson (szerencsére) nem csak ketten vettünk részt, jött még a legkedvesebb sógornőm Sógika, az ő (azóta már ex) férje és gyönyörű gyerekük Toncsika. Két autó felmálházva, irány a bagett őshazája (jesszusom, ez még rímel is… közeleg a vég). Azt hiszem – így visszagondolva nem teljesen pontos az emlékem – ezer órát utaztunk és volt olyan rész, ahol mínusz 15 fokot jelzett az autó. Szerintem a csúcson kellett volna abbahagyni és onnan visszafordulni. De nem! Temesváripetit nem olyan fából faragták. Csak haladtunk-haladtunk, mint a Deltában a jégmezőn járó emberkék. De mint minden utazó, egyszer mi is megérkeztünk. Tábla jelezte: Villard de lance. Jelzem ez a csodatelepülés nincs messze Marseille-től, talán inkább ott kellett volna letáboroznunk.

Pályaszállás… Ez az előtt semmit sem mondott nekem. Azóta viszont? Vicceltek? Életem egyik leghumorosabb hetét töltöttük ott. Öten egy nagyjából tíz négyzetméteres helyiségben. Ja és ebben már benne volt a konyharész és a fürdő. Ha vizuálisak vagytok, el tudjátok képzelni… A szoba részben két kanapé, egy tévé, egy asztal négy székkel. A kanapét, ha kinyitottuk (márpedig alváshoz muszáj volt), szinte egymás mellett feküdtünk. Bélmozgások, fogmosás elmaradás esélytelen. Az egyetlen, ami jó volt, az a kilátás.

Tehát egy kényelmesnek egyáltalán nem mondható pályaszállással a hátunk mögött, irány a lejtő. Irány a lejtő? Hát ez az! Abban a felszerelésben? A cipő (jelzem az inkvizíció során találhatták fel, nem kérdés) minden volt csak nem komfortos. Mint egy birodalmi lépegető, úgy közelítettem meg a pályát, mindeközben cipelni kellett a léceket (amik folyton kettécsúsztak) és a botokat is. Ez utóbbi – mint később rájöttem – arra lehet jó, hogy messziről észreveszik, ha a szakadékból kalimpálok velük. Nőiességem utolsó foszlányait ott valahol hagytam el.

És ami a legbosszantóbb volt, körülöttem csupa kipirult, mosolygó arcú embert láttam, akik ezt az egészet élvezték… 🙂

A csapatból egyedül voltférj tudott síelni, ezért szükségesnek látszott oktatót “bérelni”. A “kölcsönzőben” egy alacsony lány és egy magas napbarnított fiú közül lehetett választani. Tippek? 🙂 És igen, a castingot Jules nyerte. A fiú igen készséges volt, akkor még nem tudta mit vállalt. Hárman felnőttek (sógornő, férje és én) nekiindultunk a gyerek (!) pályának. Életveszély és halálfélelem. Ez a kettő motoszkált bennem egy olyan lejtőn, amit a vízszintmérő buborékja talán nem is mér.

Magabiztosságot magamra erőltetve indultam meg a felvonó felé, amin a három éves gyerkőcök úgy utaztak, mintha azon jöttek volna ki az édesanyjuk pocakjából. Én meg… Na jó, én még ott hagyján. Minden energiámmal azon voltam, hogy a vájatban maradjon a sílécem. Én voltam legelöl, mögöttem a sógornőm, mögötte a férje. Hátranéztem és azt láttam, hogy Móni a hátán szántja fel a lejtőt. Érthetetlen volt hogyan került abba a pozícióba, de annyira nevettünk, hogy az arcunkra fagyott a könny. És akkor jött az én időm! Hóeke. Ezt a szót akkoriban még franciául is ismertem. Mivel felértünk egy aprócska dombtetőre (Kukori szemétdombszerű méret), ahonnan egy irány volt: lefelé… Én elindultam. Rajtam nem múlt. Siklottam, mint az őrült. A lejtő alján egy három-négyéves emberkékből álló sor vonult, szorosan egymás után. Én meg csak jöttem… ők meg csak vonultak… én  meg csak jöttem… Jules üvöltött, hogy HÓEKE… én meg csak jöttem… Azért nem írt halálesetről másnap a Blikk, mert úgy siklottam át két apróka között, hogy pont a sílécükön mentem keresztül és nem a fejükön. Leizzadtam. Én is, ők is, Jules is. Az oktatásom ott valahol be is fejeződött… nem így a síelésem.

Voltférj még hitt az én tehetségemben. Másnap reggel, még alig múlt el az álom a szememből máris egy libegőszerű felvonón találtam magam. Léccel a lábamon… Helyesen kalimpáltam, gyönyörködtem a tájban, egészen elkapott a téli sportok szeretete, amikor is nyilvánvalóvá vált, hogy erről az alkalmatosságról le is kell szállnom… Leizzadás… De hogy???? Állni nem tudok a lábamon, nem hogy irányzottan siklani. Ha pontos és tárgyszerű akarok lenni, lerángattak a felvonóról. És akkor egy újabb felismerés: lefelé nem visz utasokat… Engem sem. Lehet tényleg nem kellett volna leszállni róla, csak körözni-körözni-köözni és nézni a napsütötte lejtőket. De engem lerángattak, kérem! Én nem is akartam idejönni, kérem! Fentről nézve a Himalája csúcsán lehettem. Oxigénpalack nélkül. Kizárt dolognak tűnt, hogy onnan élve lejövök. Talán piros pálya volt. Fekete biztosan nem, mert azon aprótalpak száguldoztak. Én, a jeti, úgy próbáltam ügyeskedni, hogy a sípályát gyakorlatilag keresztbe szeltem jobbról-balra, majd vissza balról-jobbra. Talán mélységében nem is haladtam semmit. Drága Bridget Jones naplója 2. epizódját tudnám kedves Olvasóim figyelmébe ajánlani. Ahogy ő siklott, úgy siklottam én is. A bot, amint azt már az elején is írtam, csak a kalimpálásra volt jó, meg hogy életszerű képeket készítsenek rólam a havasokban. Minden másra alkalmatlan volt. Jesszusom! Most ért a felismerés, engem óriásműlesiklani teremtett a jó Isten! Oda nem kell bot.

Hát egy szó, mint száz leértem. Voltférj büszkén ütögette a vállam, hogy mekkora király vagyok. És hogy úgy néztem ki, mint aki tud síelni.

Ezt én is hasonlóképpen gondoltam, abban az öt percben, amíg a fotókon kellett pózolni. Mert az ugyebár megy…

Csak az! 😉

Kérjük adományozzon Ön is telefonhívással vagy SMS küldésével 250 Ft-ot, és támogassa az Alapítvány munkáját.
SMS adományozás esetén az adományozók kapnak egy standard válaszüzenetet, mely a így néz ki:
“A Korszerű Szülészetért és Nőgyógyászatért Alapítvány köszöni adományát. Programjukról tájékozódhat a www.adhatvonal.hu
oldalon.”
Az adományozás menete:
Telefonhívás esetén: először hívja a 13600 telefonszámot, majd kérjük üsse be a 15 kódot.
SMS: 15 ( szöveghez)……. és küldje el üzenetét a 13600 telefonszámra.
Hírességek videós felhívása (Fábián Juli, Mahó Andrea, Árpa Attila, Edvin Marton, Mohamed Fatima, Bebe, Tápai Szabina, Kucsera Gábor és Bárány Anna közreműködésével): https://www.youtube.com/watch?v=rq8NQFq35EI
Korszerű Szülészetért és Nőgyógyászatért Alapítvány
1088 Budapest, Baross u.27
Adószáma: 18196762-1-42
Bankszámlaszám: Magnet Bank 16200106-11575698
Bankszámlaszám: OTP 11708001-20557841
Bővebb információk: www.anokert.hu